Kipróbáltam Hunterrel a formálást.
Sok embertől hallottam, hogy ez a klikkerképzés gyémántiskolája, a legfelsőbb megvilágosodás, örök élmény, stb:) És persze, hogy az az igazi klikkeres, aki leginkább formálással tanít.
Én eddig a megvezetést és a pálcakövetést használtam leginkább, olykor elkapást.Egyszerűen túl türelmetlennek éreztem magam a formáláshoz, és sokkal gyorsabb módszernek tartom a többit.
Aztán elolvastam Vámosi-Nagy Nóra sorait: "Mindenkinek vannak olyan emlékezetes pillanatai az életben, melyek sorsfordító jelentőségűek,melyekről szívesen mesélünk és sosem felejtjük el. Nekem az egyik ilyen pillanatom az volt, amikor Pákóval elkezdtünk klikkerezni, és neki végre leesett, mit is akarok tőle.Akkor úgy éreztem, hogy mindketten átérezzük a pillanat jelentőségét: mintha egy szótárt dobtak volna le nekünk az égből. Attól a pillanattól kezdve a kapcsolatunk megváltozott, a kettőnk közötti kommunikáció és összhang olyan magasságokba emelkedett, melyről azelőtt sosem gondoltam volna, hogy efféle kutya és ember között egyáltalán létezhet."
Hát jó: fogtam a klikkert, egy csomag bacont, egy dobozt, és leültem a konyhában. Feladatnak azt találtam ki, hogy bele kell lépnie két lábbal a dobozba.
Hunter eleinte ügyet sem vetett a dobozra,leült elém és várta, hogy adja valami parancsot neki. Miután parancs nem jött, önállósította magát: bemutatta az összes eddig tanult dolgot, hátha valami bejön: pörgött, lefeküdt, "meghalt", bukfencezett, ugatott, pacsit osztott kézre-lábra.... én meg csak derűsen néztem a kiscsikót. Nyafogni kezdett, hogy nem méltányolom az igyekezetét, aztán elült.Felállt. Leült.
Ment egy kört... és amikor a doboz felé ért, végre klikkelhettem.
Teljesen meglepődött az eb, hiszen most "nem csinált semmit", mégis klikk, mégis kaja:) Gyanakodva megszaglászta a doboz szélét, én meg ujjongva klikkeltem.
Itt elidőztünk egy darabig, szaglászás-klikk, aztán már nem jutalmaztam ezért, gondoltam, ideje tovább lépni. Hunter megint elcsodálkozott, eltávolodott a doboztól, leült, lefeküdt, nyűglődött.
Véletlenül ment megint a doboz felé, beledugta a fejét, hogy jól átszaglássza -> klikk.
Kb. 4x klikkeltem arra, ha teljesen beledugta a fejét, aztán megint nem jutalmaztam. És megtörtént a csoda: felemelte az egyik mellső lábát, és bizonytalanul belelépett (csak azért, mert nem ért el egy pontot, amit meg akart szagolni). Ujjongás, klikk, boldogság.
Ezután újabb visszaesés következett, megint csak a doboz szélét piszkálta az orrával, úgyhogy abbahagytuk a gyakorlást.
Este újra elővettem a dobozt, kíváncsi voltam, mire emlékszik. Komoly volt: most azonnal odament hozzá, tudta, hogy azzal kell kezdenie valamit. Szaglászás -> semmi klikk. Mellső lábával hozzáért -> boldogság, klikk.
Ezúttal kb. 2 percen belül beletette a lábát, aminek persze nagyon örültem, ment a klikk. És mintha itt tört volna meg a jég, itt esett le a kutyának a dolog: újra odament a dobozhoz, és bizonytalanul, mintha közben folyamatosan gondolkodna, óvatosan beletette a lábát, majd rám nézett.
El tudtam volna ájulni a gyönyörűségtől.
Klikk, kaja, jópárszor.
Hihetetlen volt látni, ahogy a kezdeti bizonytalan, óvatos mancsolások után egyre határozottabban teszi be a lábát a dobozban.
Megint beszüntettem a jutalmat, és ekkor láttam igazán, hogy már tudatosan csinálta a belelépést a kutty: elkezdett határozottan betoppantgatni a lábával, hátha jön megint a jutalom.
Aztán nyafogott egyet, és türelmetlenül belelépett mindkét lábával a dobozba.
Agyondícsértem, maréknyi bacont kapott.
Még 3x megismételte a mutatványt, aztán lezártuk a gyakorlást.
Igen, a kutya megtanulta, hogy a mellső lábaival bele kell lépnie a dobozba - egyetlen irányító szó, cél mutatása vagy bármi egyéb segítség nélkül, pusztán csak lépésről-lépésre kitalálva a gondolatomat.
És igen: tényleg hihetetlen érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése